Skip to main content

2. Tétel: Lexikális egységek

Lexikális egységek.​

A lexikális egységek a program szövegének azon elemei, melyeket a fordító a lexikális elemzés során felismer és tokenizál (közbenső formára hoz).

Fajtái a következők:

  • többkarakteres szimbólum
  • szimbolikus név
  • címke
  • megjegyzés
  • literál

Többkarakteres szimbólumok​

Olyan (jellemzően egyéb karakterekből álló) karaktersorozatok, amelyeknek a nyelv tulajdonít jelentést és ezek csak ilyen értelemben használhatók. Nagyon gyakran a nyelvben operátorok, elhatárolók lehetnek.

Példa

A C-ben többkarakteres szimbólumok a következők: ++, --, &&, \*, */.

Szimbolikus nevek​

Fajtái a következők:

  • Azonosító
  • Kulcsszó
  • Standard azonosító

Azonosító​

Olyan karaktersorozat, amely betűvel kezdődik, és betűvel vagy számjeggyel folytatódhat. Arra való, hogy a program írója a saját programozói eszközeit megnevezze vele, és ezután ezzel hivatkozzon rá a program szövegében bárhol.

Példa

A következők szabályos C azonosítók (a C-ben az '_' betű kategóriájú): x, almafa, hallgato_azonosito, SzemelyNev

A következő karaktersorozatok viszont nem azonosítók:

  • x+y itt a + nem egy megengedett karakter
  • 123abc betűvel kell kezdődnie

Kulcsszó (alapszó, fenntartott szó, védett szó, foglalt szó)​

Olyan karaktersorozat (általában azonosító jellegű felépítéssel), amelynek az adott nyelv tulajdonít jelentést, és ez a jelentés a programozó által nem megváltoztatható. Az alapszavak soha nem használhatók azonosítóként.

Példa

A C-ben például alapszavak a következők: if, for, case, break

Standard azonosító​

Olyan karaktersorozat, amelynek a nyelv tulajdonít jelentést, de ez az alapértelmezés a programozó által megváltoztatható, átértelmezhető. Általában az implementációk eszközeinek (pl. beépített függvények) nevei ilyenek. A standard azonosító használható az eredeti értelemben, de a programozó saját azonosítóként is felhasználhatja.

Példa

A C-ben standard azonosító a NULL.

Címke​

Az eljárásorientált nyelvekben a végrehajtható utasítások megjelölésére szolgál, azért, hogy a program egy másik pontjáról hivatkozni tudjunk rájuk. Bármely végrehajtható utasítás megcímkézhető. A címke maga egy speciális karaktersorozat, amely lehet előjel nélküli egész szám, vagy azonosító.

Megjegyzés​

A megjegyzés egy olyan programozási eszköz, amely segítségével a programban olyan karaktersorozat helyezhető el, amely nem a fordítónak szól, hanem a program szövegét olvasó embernek. Ez olyan magyarázó szöveg, amely a program használatát segíti, működéséről, megírásának körülményeiről, a felhasznált algoritmusról, az alkalmazott megoldásokról ad információt. A megjegyzést a lexikális elemzés során a fordító ignorálja.

Literálok (Konstansok)​

A literál olyan programozási eszköz, amelynek segítségével fix, explicit értékek építhetők be a program szövegébe. A literáloknak két komponensük van: típus és érték. A literál mindig önmagát definiálja. A literál felírási módja (mint speciális karaktersorozat) meghatározza mind a típust, mind az értéket.

Adattípusok​

Az adatabsztrakció első megjelenési formája az adattípus a programozási nyelvekben. Az adattípus maga egy absztrakt programozási eszköz, amely mindig más, konkrét programozási eszköz egy komponenseként jelenik meg. Az adattípusnak neve van, ami egy azonosító.

A programozási nyelvek egy része ismeri ezt az eszközt, más része nem. Ennek megfelelően beszélünk típusos és nem típusos nyelvekről.

Egy adattípust három dolog határoz meg, ezek:

  • tartomány
  • műveletek
  • reprezentáció

Az adattípusok tartománya azokat az elemeket tartalmazza, amelyeket az adott típusú konkrét programozási eszköz felvehet értékként. Bizonyos típusok esetén a tartomány elemei jelenhetnek meg a programban literálként.

Az adattípushoz hozzátartoznak azok a műveletek, amelyeket a tartomány elemein végre tudunk hajtani.

Minden adattípus mögött van egy megfelelő belső ábrázolási mód. A reprezentáció az egyes típusok tartományába tartozó értékek tárban való megjelenését határozza meg, tehát azt, hogy az egyes elemek hány bájtra és milyen bitkombinációra képződnek le.

Minden típusos nyelv rendelkezik beépített (standard) típusokkal.

Egyes nyelvek lehetővé teszik azt, hogy a programozó is definiálhasson típusokat.

Az adattípusoknak két nagy csoportjuk van:

  • A skalár vagy egyszerű adattípus tartománya atomi értékeket tartalmaz, minden érték egyedi, közvetlenül nyelvi eszközökkel tovább nem bontható.

  • A strukturált vagy összetett adattípusok tartományának elemei maguk is valamilyen típussal rendelkeznek.

Példa

Egyszerű adattípus: Pl: String

Összetett adattípus: Pl: Tömb

Nevesített konstans​

A nevesített konstans olyan programozási eszköz, amelynek három komponense van:

  • név
  • típus
  • érték

A nevesített konstanst mindig deklarálni kell.

A program szövegében a nevesített konstans a nevével jelenik meg, és az mindig az értékkomponenst jelenti. A nevesített konstans értékkomponense a deklarációnál eldől, és nem változtatható meg a futás folyamán.

A nevesített konstans szerepe egyrészt az, hogy bizonyos sokszor előforduló értékeket „beszélő” nevekkel látunk el, és ily módon az érték szerepkörére tudunk utalni a szövegben.

Másrészt viszont, ha a program szövegében meg akarjuk változtatni ezt az értéket, akkor nem kell annak valamennyi előfordulását megkeresni és átírni, hanem elegendő egy helyen, a deklarációs utasításban végrehajtani a módosítást.

Példa

final int myVariable = 2;

Változó​

A program végrehajtásakor az adatokat változók segítségével tároljuk. A változókban tárolt adatok a program futása közben változhatnak, módosulhatnak.

A változó olyan programozási eszköz, amelynek négy komponense van:

  • név
  • attribútumok
  • cím
  • érték

A név egy azonosító. A program szövegében a változó mindig a nevével jelenik meg.

Az attribútumok olyan jellemzők, amelyek a változó futás közbeni viselkedését határozzák meg. Az eljárásorientált nyelvekben (általában a típusos nyelvekben) a legfőbb attribútum a típus, amely a változó által felvehető értékek körét határolja be.

A változó címkomponense a tárnak azt a részét határozza meg, ahol a változó értéke elhelyezkedik. A futási idő azon részét, amikor egy változó rendelkezik címkomponenssel, a változó élettartamának hívjuk.

A változó értékkomponense mindig a címen elhelyezett bitkombinációként jelenik meg. A bitkombináció felépítését a típus által meghatározott reprezentáció dönti el.

Kifejezések​

A kifejezések szintaktikai eszközök. Arra valók, hogy a program egy adott pontján ott már ismert értékekből új értéket határozzunk meg. Két komponensük van, érték és típus.

Egy kifejezés formálisan a következő összetevőkből áll:

  • operandusok: Az operandus literál, nevesített konstans, változó vagy függvényhívás lehet. Az értéket képviseli.
  • operátorok: Műveleti jelek. Az értékekkel végrehajtandó műveleteket határozzák meg.
  • kerek zárójelek: A műveletek végrehajtási sorrendjét befolyásolják. Minden nyelv megengedi a redundáns zárójelek alkalmazását.

A kifejezésnek három alakja lehet attól függően, hogy kétoperandusú operátorok esetén az operandusok és az operátor sorrendje milyen. A lehetséges esetek:

  • prefix, az operátor az operandusok előtt áll (* 3 5)
  • infix, az operátor az operandusok között áll (3 * 5)
  • postfix, az operátor az operandusok mögött áll (3 5 *)

Utasítások​

Az utasítások alkotják az eljárásorientált nyelveken megírt programok olyan egységeit, amelyekkel egyrészt az algoritmusok egyes lépéseit megadjuk, másrészt a fordítóprogram ezek segítségével generálja a tárgyprogramot. Két nagy csoportjuk van: a deklarációs és a végrehajtható utasítások.

A deklarációs utasítások mögött nem áll tárgykód. Ezen utasítások teljes mértékben a fordítóprogramnak szólnak, attól kérnek valamilyen szolgáltatást, üzemmódot állítanak be, illetve olyan információkat szolgáltatnak, melyeket a fordítóprogram felhasznál a tárgykód generálásánál. Alapvetően befolyásolják a tárgykódot, de maguk nem kerülnek lefordításra. A programozó a névvel rendelkező saját programozási eszközeit tudja deklarálni.

A végrehajtható utasításokból generálja a fordítóprogram a tárgykódot. Általában a magas szintű nyelvek végrehajtható utasításaiból több (néha sok) gépi kódú utasítás áll elő.

A végrehajtható utasításokat az alábbiak szerint csoportosíthatjuk:

  1. Értékadó utasítás
  2. Üres utasítás
  3. Ugró utasítás
  4. Elágaztató utasítások
  5. Ciklusszervező utasítások
  6. Hívó utasítás
  7. Vezérlésátadó utasítások
  8. I/O utasítások
  9. Egyéb utasítások
Értékadó utasítás

Feladata beállítani vagy módosítani egy (esetleg több) változó értékkomponensét a program futásának bármely pillanatában.

Üres utasítás

Jelentősége általánosságban abban áll, hogy segítségével egyértelmű programszerkezet alakítható ki.

Ugró utasítás

Az ugró (vagy feltétel nélküli vezérlésátadó) utasítás segítségével a program egy adott pontjáról egy adott címkével ellátott végrehajtható utasításra adhatjuk át a vezérlést.

Általánosan használt alakja: GOTO címke

Elágaztató utasítások

A kétirányú elágaztató utasítás arra szolgál, hogy a program egy adott pontján két tevékenység közül válasszunk, illetve egy adott tevékenységet végrehajtsunk vagy sem.

if (feltétel) {
  //  code block
} else {
  //  code block
}

A többirányú elágaztató utasítás arra szolgál, hogy a program egy adott pontján egymást kölcsönösen kizáró akárhány tevékenység közül egyet végrehajtsunk.

switch(kifejezés) {
  case x:
    // code block
    break;
  case y:
    // code block
    break;
  default:
    // code block
}
Ciklusszervező utasítások

A ciklusszervező utasítások lehetővé teszik, hogy a program egy adott pontján egy bizonyos tevékenységet akárhányszor megismételjünk.

Ciklusfajták
Ennél a ciklusnál az ismétlődést egy feltétel igaz vagy hamis értéke szabályozza. A feltétel maga vagy a fejben vagy a végben szerepel. Szemantikájuk alapján beszélünk kezdőfeltételes és végfeltételes ciklusról.

Programegységek​

Az eljárásorientált programnyelvekben a program szövege többé-kevésbé független, szuverén részekre, ún. programegységekre tagolható.

Az eljárásorientált nyelvekben az alábbi programegységek léteznek:

  • alprogram
  • blokk
  • csomag
  • taszk

Alprogramok​

Az alprogram az eljárásorientált nyelvekben a procedurális absztrakció első megjelenési formája, alapvető szerepet játszik ebben a paradigmában, sőt meghatározója annak. Az alprogram mint absztrakciós eszköz egy bemeneti adatcsoportot képez le egy kimeneti adatcsoportra úgy, hogy egy specifikáció megadja az adatok leírását, de semmit nem tudunk magáról a tényleges leképezésről.

Ismerjük a specifikációt, de nem ismerjük az implementációt.

Az alprogram, mint programozási eszköz az újrafelhasználás eszköze. Akkor alkalmazható, ha a program különböző pontjain ugyanaz a programrész megismétlődik. Ez az ismétlődő programrész kiemelhető, egyszer kell megírni, és a program azon pontjain, ahol ez a programrész szerepelt volna, csak hivatkozni kell rá - az alprogram az adott helyeken meghívható, aktivizálható.

Az alprogram attól lesz absztrakciós eszköz, hogy a kiemelt programrészt formális paraméterekkel látjuk el, vagyis általánosabban írjuk meg, mint ahogyan az adott helyeken szerepelt volna.

Formálisan az alprogram a következőképpen épül fel:

  • fej vagy specifikáció
  • törzs vagy implementáció
  • vég

Az alprogram, mint programozási eszköz négy komponensből áll:

  • név
  • formális paraméter lista
  • törzs
  • környezet
info

A név egy azonosító, amely mindig a fejben szerepel.

A formális paraméter lista is a specifikáció része. A formális paraméter listában azonosítók szerepelnek, ezek a törzsben saját programozási eszközök nevei lehetnek, és egy általános szerepkört írnak le, amelyet a hívás helyén konkretizálni kell az aktuális paraméterek segítségével.

A törzsben deklarációs és végrehajtható utasítások szerepelnek

Egy alprogram környezete alatt a globális változók együttesét értjük.

Az alprogramoknak két fajtája van: eljárás és függvény.

Eljárás

Az eljárás olyan alprogram, amely valamilyen tevékenységet hajt végre. A hívás helyén ezen tevékenység eredményét használhatjuk fel. Az eljárás a hatását a paramétereinek vagy a környezetének megváltoztatásával illetve a törzsben elhelyezett végrehajtható utasítások által meghatározott tevékenység elvégzésével fejti ki.

Függvény

A függvény olyan alprogram, amelynek az a feladata, hogy egyetlen értéket határozzon meg. Ez az érték általában tetszőleges típusú lehet. A függvény visszatérési értékének a típusa egy további olyan információ, amely hozzátartozik a függvény specifikációjához. A függvény visszatérési értékét mindig a neve hordozza, formálisan az közvetíti vissza a hívás helyére. A függvény törzsének végrehajtható utasításai a visszatérési érték meghatározását szolgálják.

Híváskor a vezérlés átadódik az eljárásra.

Példa

Formálisan a hívás a következőképpen néz ki:

[alapszó] eljárásnév(aktuális_paraméter_lista)

Egy eljárás szabályosan befejeződhet a különböző nyelvekben, ha

  • elérjük a végét,
  • külön utasítással befejeztetjük, ez bárhol kiadható az eljárás törzsében. Szabályos befejeződés esetén a program a hívást követő utasításon folytatódik.

Hívási lánc, rekurzió​

Egy programegység bármikor meghívhat egy másik programegységet, az egy újabb programegységet, és így tovább. Így kialakul egy hívási lánc. A hívási lánc első tagja mindig a főprogram. A hívási lánc minden tagja aktív, de csak a legutoljára meghívott programegység mőködik. Szabályos esetben mindig az utoljára meghívott programegység fejezi be legelőször a mőködését, és a vezérlés visszatér az őt meghívó programegységbe. A hívási lánc futás közben dinamikusan épül föl és bomlik le.

Azt a szituációt, amikor egy aktív alprogramot hívunk meg, rekurziónak nevezzük

Másodlagos belépési pontok​

Egyes nyelvek megengedik, hogy egy alprogramot meghívni ne csak a fejen keresztül lehessen, hanem a törzsben ki lehessen alakítani ún. másodlagos belépési pontokat, így vagy a fejben megadott névvel vagy a másodlagos belépési pont nevével lehet hivatkozni az alprogramra.

Paraméterkiértékelés​

Paraméterkiértékelés alatt értjük azt a folyamatot, amikor egy alprogram hívásánál egymáshoz rendelődnek a formális- és aktuális paraméterek, és meghatározódnak azok az információk, amelyek a paraméterátadásnál a kommunikációt szolgáltatják.

A paraméterkiértékelésnél mindig a formális paraméter lista az elsődleges, ezt az alprogram specifikációja tartalmazza, egy darab van belőle. Aktuális paraméter lista viszont annyi lehet, ahányszor meghívjuk az alprogramot. Tehát az egymáshoz rendelésnél mindig a formális paraméter lista a meghatározó, mindig az aktuális paramétereket rendeljük a formálisakhoz.

Paraméterátadás​

A paraméterátadás az alprogramok és más programegységek közötti kommunikáció egy formája. A paraméterátadásnál mindig van egy hívó, ez tetszőleges programegység, és egy hívott, amelyik mindig alprogram. Kérdés, hogy melyik irányban és milyen információ mozog.

A nyelvek a következő paraméterátadási módokat ismerik:

  • érték szerinti
  • cím szerinti
  • eredmény szerinti
  • érték-eredmény szerinti
  • név szerinti
  • szöveg szerinti

Az érték szerinti paraméterátadás esetén a formális paramétereknek van címkomponensük a hívott alprogram területén. Az aktuális paraméternek rendelkeznie kell értékkomponenssel a hívó oldalon. Ez az érték meghatározódik a paraméterkiértékelés folyamán, majd átkerül a hívott alprogram területén lefoglalt címkomponensre. A formális paraméter kap egy kezdőértéket, és az alprogram ezzel az értékkel dolgozik a saját területén. Az információáramlás egyirányú, a hívótól a hívott felé irányul. A hívott alprogram semmit sem tud a hívóról, a saját területén dolgozik. Mindig van egy értékmásolás, és ez az érték tetszőleges bonyolultságú lehet. Ha egy egész adatcsoportot kell átmásolni, az hosszadalmas. Lényeges, hogy a két programegység egymástól függetlenül működik, és egymás működését az érték meghatározáson túl nem befolyásolják.

Paraméter

Az aktuális paraméter kifejezés lehet.

A cím szerinti paraméterátadásnál a formális paramétereknek nincs címkomponensük a hívott alprogram területén. Az aktuális paraméternek viszont rendelkeznie kell címkomponenssel a hívó területén. Paraméterkiértékeléskor meghatározódik az aktuális paraméter címe és átadódik a hívott alprogramnak, ez lesz a formális paraméter címkomponense. Tehát a meghívott alprogram a hívó területén dolgozik. Az információátadás kétirányú, az alprogram a hívó területéről átvehet értéket, és írhat is oda. Az alprogram átnyúl a hívó területre. Időben gyors, mert nincs értékmásolás, de veszélyes lehet, mivel a hívott alprogram hozzáfér a hívó területén lévő információkhoz, és szabálytalanul használhatja föl azokat.

Paraméter

Az aktuális paraméter változó lehet.

Az eredmény szerinti paraméterátadásnál a formális paraméternek van címkomponense a hívott alprogram területén, az aktuális paraméternek pedig lennie kell címkomponensének. Paraméterkiértékeléskor meghatározódik az aktuális paraméter címe, és átadódik a hívott alprogramnak, azonban az alprogram a saját területén dolgozik, és a futás közben nem használja ezt a címet. A működésének befejeztekor viszont átmásolja a formális paraméter értékét erre a címkomponensre. A kommunikáció egyirányú, a hívottól a hívó felé irányul. Van értékmásolás.

Paraméter

Az aktuális paraméter változó lehet.

Az érték-eredmény szerinti paraméterátadásnál a formális paraméternek van címkomponense a hívott területén és az aktuális paraméternek rendelkeznie kell érték- és címkomponenssel. A paraméterkiértékelésnél meghatározódik az aktuális paraméter értéke és címe és mindkettő átkerül a hívotthoz. Az alprogram a kapott értékkel, mint kezdőértékkel kezd el dolgozni a saját területén és a címet nem használja. Miután viszont befejeződik, a formális paraméter értéke átmásolódik az aktuális paraméter címére. A kommunikáció kétirányú, kétszer van értékmásolás.

Paraméter

Az aktuális paraméter változó lehet.

Név szerinti paraméterátadásnál az aktuális paraméter egy, az adott szövegkörnyezetben értelmezhető tetszőleges szimbólumsorozat lehet. A paraméterkiértékelésnél rögzítődik az alprogram szövegkörnyezete, itt értelmezésre kerül az aktuális paraméter, majd a szimbólumsorozat a formális paraméter nevének minden előfordulását felülírja az alprogram szövegében, és ezután fut le az. Az információáramlás iránya az aktuális paraméter adott szövegkörnyezetbeli értelmezésétől függ.

A szöveg szerinti paraméterátadás a név szerintinek egy változata, annyiban különbözik tőle, hogy a hívás után az alprogram elkezd működni, az aktuális paraméter értelmező szövegkörnyezetének rögzítése és a formális paraméter felülírása csak akkor következik be, amikor a formális paraméter neve először fordul elő az alprogram szövegében a végrehajtás folyamán.

Formális paraméterek

Az alprogramok formális paramétereit három csoportra oszthatjuk:

  • Input paraméterek: ezek segítségével az alprogram kap információt a hívótól (pl. érték szerinti paraméterátadás).
  • Output paraméterek: a hívott alprogram ad át információt a hívónak (pl. eredmény szerinti paraméterátadás).
  • Input-output paraméterek: az információ mindkét irányba mozog (pl. érték-eredmény szerinti paraméterátadás).

Blokk​

A blokk olyan programegység, amely csak másik programegység belsejében helyezkedhet el, külső szinten nem állhat.

Formálisan a blokknak van kezdete, törzse és vége. A kezdetet és a véget egy-egy speciális karaktersorozat vagy alapszó jelzi. A törzsben lehetnek deklarációs és végrehajtható utasítások. Ugyanúgy, mint az alprogramoknál, ezek az utasítások vagy tetszőlegesen keverhetők, vagy van külön deklarációs rész és végrehajtható rész. A blokknak nincs paramétere. A blokknak egyes nyelvekben lehet neve. Ez általában a kezdet előtt álló címke.

A blokk bárhol elhelyezhető, ahol végrehajtható utasítás állhat.

A blokkot az eljárásorientált nyelveknek csak egy része ismeri. Szerepe a nevek hatáskörének elhatárolásában van.

Hatáskör, láthatóság​

A hatáskör a nevekhez kapcsolódó fogalom. Egy név hatásköre alatt értjük a program szövegének azon részét, ahol az adott név ugyanazt a programozási eszközt hivatkozza, tehát jelentése, felhasználási módja, jellemzői azonosak.

Láthatóság

A hatáskör szinonimája a láthatóság.

A név hatásköre az eljárásorientált programnyelvekben a programegységekhez, illetve a fordítási egységekhez kapcsolódik.

Egy programegységben deklarált nevet a programegység lokális nevének nevezzük. Azt a nevet, amelyet nem a programegységben deklaráltunk, de ott hivatkozunk rá, szabad névnek hívjuk.

Azt a tevékenységet, mikor egy név hatáskörét megállapítjuk, hatáskörkezelésnek hívjuk.

Kétféle hatáskörkezelést ismerünk, a statikus és a dinamikus hatáskörkezelést.

Statikus hatáskörkezelés​

A statikus hatáskörkezelés fordítási időben történik, a fordítóprogram végzi. Alapja a programszöveg programegység szerkezete. Ha a fordító egy programegységben talál egy szabad nevet, akkor kilép a tartalmazó programegységbe, és megnézi, hogy a név ott lokális-e. Ha igen vége a folyamatnak, ha nem, akkor tovább lépked kifelé, egészen addig, amíg meg nem találja lokális névként, vagy el nem jut a legkülső szintre. Ha kiért a legkülső szintre, akkor két eset lehetséges:

  • A nyelvek egy része azt mondja, hogy a programozónak minden nevet deklarálni kell. Így, ha egy név nem volt deklarálva, az fordítási hiba.
  • A nyelvek másik része ismeri az automatikus deklarációt, és a névhez a fordító hozzárendeli az automatikus deklaráció szabályainak megfelelő attribútumokat. A név ilyenkor tehát a legkülső szint lokális neveként értelmeződik.

Statikus hatáskörkezelés esetén egy lokális név hatásköre az a programegység, amelyben deklaráltuk és minden olyan programegység, amelyet ez az adott programegység tartalmaz, hacsak a tartalmazott programegységekben a nevet nem deklaráltuk újra.

A hatáskör befelé terjed, kifelé soha. Egy programegység a lokális neveit bezárja a külvilág elől. Azt a nevet, amely egy adott programegységben nem lokális név, de onnan látható, globális névnek hívjuk. A globális név, lokális név relatív fogalmak. Ugyanaz a név az egyik programegység szempontjából lokális, egy másikban globális, egy harmadikban pedig nem is látszik.

Dinamikus hatáskörkezelés​

A dinamikus hatáskörkezelés futási idejű tevékenység, a futtató rendszer végzi. Alapja a hívási lánc. Ha a futtató rendszer egy programegységben talál egy szabad nevet, akkor a hívási láncon keresztül kezd el visszalépkedni mindaddig, amíg meg nem találja lokális névként, vagy a hívási lánc elejére nem ér. Ez utóbbi esetben vagy futási hiba keletkezik, vagy automatikus deklaráció következik be.

Dinamikus hatáskörkezelésnél egy név hatásköre az a programegység, amelyben deklaráltuk, és minden olyan programegység, amely ezen programegységből induló hívási láncban helyezkedik el, hacsak ott nem deklaráltuk újra a nevet. Újradeklarálás esetén a hívási lánc további elemeiben az újradeklarált név látszik, nincs „lyuk a hatáskörben” szituáció.

Példa

Statikus hatáskörkezelés esetén a programban szereplő összes név hatásköre a forrásszöveg alapján egyértelműen megállapítható.

Dinamikus hatáskörkezelésnél viszont a hatáskör futási időben változhat és más-más futásnál más-más lehet.

Absztrakt adattípus​

Az absztrakt adattípus olyan adattípus, amely megvalósítja a bezárást vagy információ rejtést.

Ez azt jelenti, hogy ezen adattípusnál nem ismerjük a reprezentációt és a műveletek implementációját. Az adattípus ezeket nem mutatja meg a külvilág számára. Az ilyen típusú programozási eszközök értékeihez csak szabályozott módon, a műveleteinek specifikációi által meghatározott interfészen keresztül férhetünk hozzá.

info

Tehát az értékeket véletlenül vagy szándékosan nem ronthatjuk el. Ez nagyon lényeges a biztonságos programozás szempontjából. Az absztrakt adattípus (angol rövidítéssel: ADT - Abstract Data Type) az elmúlt évtizedekben a programnyelvek egyik legfontosabb fogalmává vált és alapvetően befolyásolta a nyelvek fejlődését.

Példa

Verem, Sor, Lista.

Kivételkezelés​

A kivételkezelési eszközrendszer azt teszi lehetővé, hogy az operációs rendszertől átvegyük a megszakítások kezelését, felhozzuk azt a program szintjére. A kivételek olyan események, amelyek megszakítást okoznak. A kivételkezelés az a tevékenység, amelyet a program végez, ha egy kivétel következik be. Kivételkezelő alatt egy olyan programrészt fogunk érteni, amely működésbe lép egy adott kivétel bekövetkezte után, reagálva az eseményre.

A kivételkezelés az eseményvezérlés lehetőségét teszi lehetővé a programozásban.

Egyes kivételek figyelése letiltható vagy engedélyezhető. Egy kivétel figyelésének letiltása a legegyszerűbb kivételkezelés. Ekkor az esemény hatására a megszakítás bekövetkezik, feljön programszintre, kiváltódik a kivétel, de a program nem vesz róla tudomást, fut tovább. Természetesen nem tudjuk, hogy ennek milyen hatása lesz a program további működésére, lehet, hogy az rosszul, vagy sehogy sem tudja folytatni munkáját.

A kivételeknek általában van neve (amely gyakran az eseményhez kapcsolódó üzenet szerepét játssza) és kódja (ami egy egész szám).

További információk​